Talán 8 éves lehettem, mikor láttam a Balaton felett egy villámot.
Tükröződött a vízen. Gyönyörű volt!
9 hónapja, mikor megkaptam a gépem, az első gondolatom az volt:
"Na ezzel! Ezzel meg fogom tudni fogni ezt a csodát!"
Ott volt. Ott voltam. Nem engedték...
Etettem, takargattam és pelenkáztam helyette.
Megint meghalt egy részem, míg a szemem sarkából figyeltem.

Megint úgy indultunk el, hogy hallgattuk mekkora szarrágó, köcsög, semmirekellő banda vagyunk.
Egy élmény volt.
Többször is szarrá ázott mindenünk, a faházba is befojt a víz.
A gyerekek végigüvöltözték a 4 napot, így még csak a csöndet sem hallgathattam.

Azt mondják az ember saját választása a boldogsága.
Nagyon rosszul csinálhatom, hogy már szinte semminek nem tudok örülni.
Mint egy robot, monoton végzem a feladataim.
Már az ölelésem is monoton.
Belül sötétség, üresség, fájdalom, háborúk nyomai.

Azt mondják az ember saját választása a boldogsága.
Szökhetnék. Ó, gondoltam már rá, de hányszor...
De boldogtalan lennék!
Nem tudom újrakezdeni, nem tudom mindezt hátrahagyni, nem tudom újrakezdeni.
Az én boldogságom szemben azokéival, akik boldogtalanná tesznek.
Nem vagyok mártír, csak felelős értük.
Vállaltam. Ezt nem lehet csak úgy semmissé tenni.

De a lelkem valahol a világ túlfelén jár, míg itt teszem a dolgom...