Ezt is megértem, a nagyfiam épp írja a középiskolai felvételijét!
A kicsik javulnak, de megfertőztek.
Régebben hiába aludtam velük és ölelgettem őket egész nap mikor betegek voltak, én nem lettem beteg.
Utálom hogy leépülök...
Régebben épített ha a súlyom többszörösével edzettem, ma már rombol.
Régebben szárnyaltam ha a nagyok láttak bennem rációt és nem megijedtem.

Néhány véletlenül jó találat miatt szinte szakmabeliként kezelnek.
A legnagyobbak közül jönnek hozzám, vagy vesznek a szárnyuk alá kutatni.
Én meg riadtan bámulok magam elé, hogy csak egy laikus hülye vagyok a témában...
Már nem szivacs az agyam. Hogy fogok ennyi információt hirtelen magamba építeni?

Hiányzik és gyűlölöm ezt a némaságot.
De inkább nyugton próbálok kussolni a seggemen, nem akarok rosszat!
Pedig legszívesebben zokogva sikítanék bele a világba és rohannék hogy megöleljem...

Alakul a ház. Lassan, de a végére érek a pakolásnak és takarításnak.
Végre nem egy ciki kuplerájhalmaz lesz, ha beengedek valakit.
És remélem fognak jönni mind...
Alakulnak a határozóim is. Nagyon lassan, de majd meglesznek.
Csak a képeimre nincs időm. Meg rajzolnom is kellene, kértek pár dolgot.

Ráz a hideg. Annyira fáj a torkom, hogy hangom sincs.
Jobb ha próbálok nem köhögni, mert az katasztrófa.
De akkor is folytatni akarom ma, talán befejezni legalább a pakolást!
Fű, edzeni is de rég edzettem... Nem is tudom mikor tudok majd.

Kicsi vagyok, fáradt, fázom, izgulok a gyerekemért, szeretném hogy hozzám szóljon...
Minden gondolatom ugyanoda kanyarodik vissza.
Egy ölelést. Kérlek, csak egy ölelést!