Nem voltam benne biztos, de csak túléltem.
Ez a ritmikus verés helyett szabálytalan lötyögés nem jó buli.
Viszont esélyem nem volt hogy ne feküdjek, így hosszú órákat ágyban töltöttem.
Egyedül... álmodozva.

Kettesben lépni át Éden kapuját.
(Oké, átmászni a sorompó alatt. :D)
Kéz a kézben sétálni a kristálytiszta tó felé.
Ugrabugrálni, mint egy kisgyerek.
Hozzábújva ámulni a hatalmas sziklákon.
Felmászni a világ tetejére.
Csillogó, reményteli szemekkel veszni el a zsivány, gyermek szemeiben.
Mosollyal válaszolni minden mosolyára.
Becsomagolódni az ölelésébe és nem félni többé semmitől.

Csak pár óra, ami a világmindenség.
Feltöltődni egy másik világban...
...ahol nem az vagyok, aki a sorompón kívül...
...és ő is más lehet egy kicsit.
Ahol nincsenek elvárások.
Ahol szabad a lélek.
Ott és akkor van, semmi más.
Nincs bánat, félelem, szorongás,
csak mosoly, ölelés, megértés és boldogság.

Szeretném mélyen magamba szívni az illatát.
Az emlékeimbe égetni az érintését.
Örömkönnyeket hullatni mikor magamra hagy, mert velem volt, időt kaptam...