Holnap reggel műtét. Marhára nem várom.
Előre görcsben a szívem, a gyomrom, hasogat a fejem...
Igyekeztem vigyázni magamra.
Nem fázni fel, szedni a vitaminokat, többet pihenni, mint amúgy.
De ez a tegnap délutáni+esti hiszti itthon valami frenetikus volt.
Most sem teljesen normálisak, időnként nyünyögnek és cseszegetik egymást, de semmi a tegnaphoz képest.
Rég volt már, hogy ennyire elszakadt a cérna, ennyire kib@sztak az észből, ennyire rosszul voltam és bőgtem.
Fogok egyáltalán hiányozni nekik, vagy csak az elvégzendő munkák itthon?
Írtam nekik listát. Hogyan tudják használni a mosógépet, hogy kell gondozni az állatokat, stb.
Szép szívás lenne, ha ezentúl mindig nekik kellene csinálni...
De úgyis visszajövök és megoldom.
Szeretném gondjukat viselni, ha nem lenne ennyire hálátlan dolog.
Mindig minden szar, soha senki nem fogad szót, le sem szarják a hangom, semmit sem ér a munkám, semmit sem érek.
Se anyaként, se feleségként. Az utolsó 17 éves szutyok lotyó érdekesebb, mint én...
Csak tudnám így minek dolgozik bennem, hogy vissza akarjak jönni.
Mert dolgozik.
És félek.
És még Ő sincs velem, hogy megnyugtasson...
És annyi mindent nem tudtam még befejezni!
35 év
Köszönnék el, meg vissza, zárnék le dolgokat és kezdenék el, de minden ugyanott fog folytatódni, ahol abbamaradt.
Remélem legalább a gyerekeimnek nem lesz baja amíg nem vagyok.