Délelőtt bementem a fiaimmal a belvárosba gyűrűt keresni.
Délután nála voltam.
Boldogan, szerelmesen, kicsattanó vigyorral, mint egy óvodás adtam oda neki a gyűrűt.
Kedvesen mosolygott, azt mondta imád, legyünk egy család, szépen fogja nevelni a fiaimat, hogy szerelmes belém és hogy "nem kell más"...
Két évvel később tudtam meg hogy aznap egy kollégája 17 éves barátnőjével töltötte az estét.
És még sokszor előtte is, utána is.
Váltva voltak többen is, hol pár órával előttem, hol pár órával utánam.
Persze ez azóta sem változott sokat.

Tisztán emlékszem mennyit szenvedtem az ilyen "felelősségteljes" gumi nélküli kalandjai miatt elvesztett gyerekeim miatt.
Tisztán emlékszem hogy kis híján ott maradtunk a lányommal a szülőasztalon, míg ő végigírkálta édeseit hogy kivel rosszalkodhatna "meg egyet utoljára".
Tisztán emlékszem mikor oda ültetett a kis barátnőjével szembe és ott fotózgatta mellettem, míg az engem faggatott a buta kis lófejével.

Vicces volt tegnap a nyitva hagyott fb-ja.
Nézegessem csak nyugodtan, ő nem csinál semmi rosszat...
Hehh, még mindig azt hiszi tollas a hátam, de legalább tanul a sokadik hibájából hogy ugyanott lebukik.
De az a helyzet, hogy már nem érdekel. A mostani "kicsiemmáit, életeit, gyönyörűit" már fel sem veszem.
A múlt miatt gyűlölöm magam, hogy így hagytam vakon vezetni magam. Tönkretenni.
Persze még én vagyok a rossz, hogy már nem bújok, nem mosolygok, nem vagyok képes szeretni.

Este óta megint tripla a pulzusom, alig ver a szívem, szédelgek, zsibbad mindenem az oxigénhiánytól és lerobban a fejem.
Már nem szeretnék semmi mást, csak hogy valaki mondja majd el a gyerekeimnek, hogy mennyire szerettem őket, hogy sajnálom és hogy ő vett el tőlük!