Én barom, míg tegnap a gyerekemnek kerestem az egyetemi szakokat, felmerült bennem, hogy de jó lenne, ha én is mehetnék...
Akár újra is érettségiznék. Vágyom tanulni és valahová fejlődni...
Aztán egy pillanat alatt bevillan az életem, hogy milyen emberhez mentem hozzá, kinek szültem, hagytam hogy hozzám érjen...
És megint remegek, elönt a hányinger, a gyomorgörcs, fojtogat a sírás, de ki már évek óta nem tör.
Szorongató düh.
És újra nem tudok elég kedves és türelmes lenni a gyerekeimmel, pedig kellene...
Újra nem tudok álmodni, vágyni semmire, csak arra hogy végre vége legyen az egésznek.
Már a hátam közepére sem vágyom a "majd együtt megoldjuk", "majd jobb lesz", "majd elmúlik" és a "nyugdíjas éveinkben" maszlagokra.
Nem akarom senki életét tönkretenni, csak azt, hogy az enyémnek vége legyen.
Pedig még húzni kéne.
A kicsi még csak hat éves.
Még húzni kéne.
De már annyira belefáradtam...
Minden egyes nap műmosoly, mű"szeretlek" műpuszival.
Undorodom. Már magamtól is.
Nem vágyom rá, hogy bárki is hozzám érjen.
"Mocskosnak" érzem magam tőle.
A közvécéivel engem is azzá tett.
Hányok tőle.
És a nagy "szeretlek" sablonszövegeitől, miközben boldog-boldogtalant összehajkurász a hátam mögött.
Tényleg belehalna egyszer az életben őszintének lenni?
Lesz valaha valahogy valami feloldozás?
Nincs erőm magamat menteni.
Nem akarom, hogy más mentsen.