Nem kössz, már nem kell odaadnod csak hogy megdicsérhesselek milyen ügyesen tudsz magad után takarítani!
A lányodnak csak megtetszett a kutyás kép, azért nyitotta meg a galériát.
És nem, ha csak családi fotók és néhány busz lett volna ott, akkor nem kapod ki a kezünkből kikapcsolni.
Persze megszokhattam volna a "telefondugdosást", emlékszem mikor mellőlem az ágyból küldözgetted az "angyalkák vigyázzanak..." szart és vágtad nagy lüssel az ágy alá a telefont.

Elment 10 év... és én belül ordítok, dühöngök, gyűlölök és gyászolok.
Tudod mit szerettem volna a 10-ik évfordulónkra? Tiszta lapot!
Mert végre nem akarok tovább a múltban élni, de sajnos ez a jelenem.

Tíz és fél éve jöttél oda hozzám, lassan tíz éve jegyeztük el egymást (igen, a 60 év szerelem, boldogság, hűség, gondoskodás maszlaggal) aminek a másnapját is természetesen "vetésforgóban a csajokkal" ünnepelted meg.
Ahogy utána is még jópárszor a legénylakásodon.
A létező összes dolog amit ünnepelhetnénk, egy hazug, szánalmas siralom.

Tudod, legalább a lányunk születésnapján szeretném, ha nem érezném és látnám magam előtt újra, hogy kis híján meghalunk, hogy elmegy a lányom szívhangja, hogy nem tudom meddig van oxigén nélkül, hogy azért nem fog tudni soha normálisan hanyatt fekve aludni, vagy nem lenni rosszul egy hosszabb úton, mert az apja baszott gumit húzni!
Hogy a büdös életben nem élhetek már a nyilaló, égető fájdalom nélkül a hasamban. Nem tudok rendesen mozogni.
És persze ezt is meg kellett ünnepelned pár órával később már három nap "feszültséglevezetéssel" hogy "csak utoljára rosszalkodhass".
Na meg az után hogy hazaértünk, meg az után, meg... igazából kisebb megszakításokkal abba sem hagytad soha.
Hányszor, de hányszor néztem bőgve, sétálgatva fel-alá a síró lányoddal a karomon, hogy mennek a privát ablakban a szexvideók, közben csukogatod a chat ablakban a csajokkal az üzeneteidet.
Mintha vak lennék. Mintha ott sem lennénk. Nem léteznénk számodra.
Még a fiaimat is kizártad ezért a nappaliból, mikor aggódtak a torka szakadtából bőgő kishúgukért a kiságyban, míg mertem fürdeni menni.

És még csodálkozol hogy idővel lassanként megutáltak.
Pedig legalább annyira imádtak mint én, te voltál a hős, a megmentő lovagunk!
De kisajátítottál, elkülönítettél, elhidegítettél tőlük, mindenért őket hibáztattad, repült a játékos kosár, a paradicsom, mire már az is baj volt, hogy meg mernek szólalni vagy mozdulni melletted, ők is kiszerettek belőled.
Ők is csalódtak benned.

Én csak egy "tiszta lapra" vágytam volna mindennél jobban, mert visszacsinálni már nem lehet.
Egy hófehér, üres lap, amiben a házasság nem egy kényszer névrevétel miközben még a tárcádban hordod a képét a még azóta is neveden lévő exnejednek.
Amiben a 10,5 évből nem max 1 év ami összeadva talán boldognak mondható.
(Értékelem a sok anyagi támogatást akár a vállalkozásomról, a fotózásról, tanulmányokról, bármiről van szó... de te is tudod a lelkem mennyire nem megvásárolható.
Ahhoz bármelyik másikat kellett volna választanod. Én a pénzt nem tudom szeretni, a tárgyakat nem fogom ölelni.)
Egy tiszta lap, újrakezdés, vagy légüres semmi, amiben nem kínlódnak a gyerekeim, hanem szabadok és mernek ölelni, nevetni!
Amiben nem azt érzem, hogy sehogy sincs kiút, mert azzal az egyetlen felszabadító lezárással még inkább megnyomorítanám a gyerekeimet.
(Tudod, én nem hazudtam. Tényleg bármit elviseltem volna, ha őszinte vagy. Mert tudom, hogy mellettem vagy, a társam vagy és együtt megoldjuk.
Bármilyen vágyad teljesítettem volna. Mindent kockára tettem hogy a Te párod lehessek... Bár hittél volna nekem!)

Már csak azt szeretném, hogy ne hívj Édesnek, meg Gyönyörűmnek, mint az összes többit.
Hányingerkeltő és lealacsonyító. Az én nevem már bizonyára megjegyezted.
Nem akarom többet a "nincs is semmilyen többi"-t hallani (elégszer olvastam már mindkét becézést tőled másoknak, félreérthetetlen környezetben) és lehetőleg semmilyen más hazugságot sem.
Ha nem megy, akkor tényleg inkább ne szólj hozzám és csacsorássz a többi hazug, szarházi sofőrhaveroddal.
Nem akarom ezt az üres, mű "szeretlek"-et sem hallgatni már nap, mint nap.
Komolyan, mostanra egy "szia" szintjén sincs. Borzalmasan kiábrándító.
És nem kell a sértődött duzzogás sem, az önsajnáló műhiszti, mindezt magadnak köszönheted!

Tíz év...
Tudom, sokaknak rosszabb.
De képtelen vagyok ebben a gyűlöletben, a megalázottságban élni, méregként mar szét belülről.
Szeretni meg túlzottan fáj...