Egy egyszerű, szinte költői kérdés:
- Nálatok férfiaknál komolyan úgy működik, hogy akárki, bárki, mindenki más érdekesebb és csábítóbb, mint aki gondoskodón hazavár?
- Nem értem.
A "WTF?" arckifejezésem mellett, az 1001 cikázó gondolat közül talán a "te tényleg ennyire hülyének nézel és semmibe veszel a legkiemelkedőbb.

- Szeretlek!
Mit is lehetne erre válaszolni a sablonos, megszokott "Én is."-en kívül.
Logikus gondolatmenetekkel még akár alá is tudnám támasztani, hogy nyilván így van.
Hiszen anyagilag nem jársz jobban velünk, mint ha egyedül lennél.
A kutyaszarszedős-fűnyírós családi házas életért sem rajongsz.
A rohangálós-hangoskodós-gyerekes nagycsaládi feeling-et is látványosan utálod.
Képes vagy magadra főzni-mosni, nem vagy egyedül sem egy életképtelen csicskagyász.
Az eddigi Édeseidből, Életeidből, Gyönyörűidből kiindulva sem a kinézetükkel, sem az intelligenciaszintjükkel szemben nem támasztasz egy sároshátú gyászbogárnál nagyobb elvárásokat, így attól sem kell félned, hogy netán egyedül maradnál ha lelépnél.
Ergo a logikus magyarázat akár lehetne az is, hogy mert tényleg szeretsz.
De valahogy nekem a szeretethez sehogy sem jön össze a hülyére vevés.
Már nem is jövök azzal, hogy a megcsalások sem, a hazugságok sem, a fizikailag és érzelmileg ronccsá tétel sem, stb...
Csak három, tényleg igazán bagatel példa:
a) ha szeretem a másikat, akkor eszem ágában nincs tovább csinálni azt ami fáj neki, hiába okoz nekem örömet
b) ha szeretem a másikat, akkor nem azon nyafogok, hogy megfájdul a térdem meg a derekam a mászkálástól, miközben ő a folyosón mászkálva vajúdik
c) ha szeretem a másikat, akkor 10 év után nem ott tartok még mindig, hogy minden nap takarítom a telefonomat, nehogy megismerje a másik a valódi énemet

Az a röhej, hogy ezt a roncsot, amivé tettél, már nem is akarnám más nyakába varrni.
Fizikailag és érzelmileg használhatatlan selejt.
Szóval veled, vagy egyedül... egyenlőre még küzdök.
Bár már lövésem sincs kiért vagy miért, ki vagy mi ellen.