Véletlenül láttam egy előzetest és a fejembe vettem, hogy 26-án este nézzük meg.
Amilyen groteszk és nyomasztó volt nézni, olyan felszabadító is.
Láttatni, hallatni, szembesíteni Q-t a kicsinyes, önző, önnön valóságával.
Természetesen neki nem tetszett, a pucér csöcsök ellenére sem.
Túl realisztikus. Túl őszinte. Túl ő. Vagy túl mi?

Igen, magamat is véltem felfedezni hol az egyik, hol a másik női karakterben.
Ahogy ő is vegyesen volt a két férfi szereplő.

Az egész hazug, hűtlen, nyomorodott lelkivilágú, szókimondó, beteges.
Ugyanakkor vágyakozó, kutató, megtört, megtörő.
Őszinte. Valóságos.
Fájt, de jól esett.
Hogy Q-nak mennyi jött le belőle... passz.
De ha már nyomasztotta, talán már az is valami.

Talán 7 éve, mikor egy újabb undorító csalódás után az utolsó szál is elpattant és eldöntöttem, hogy külön akarok válni, akkor nem kellett volna csak azért visszakoznom, mert terhes lettem a kicsivel.
Talán akkor kellett volna nekem is az újabb "de én szeretlek" vigyorra válaszolnom: "Már késő. Már nem szeretlek tovább."
Talán.
Vagy talán, mikor már az elején éreztem, hogy milyen az igazi énje, nem kellett volna elnyomnom magamban, csak mert annyira vágytam hogy igazak legyenek a szavai.
Vagy talán, mikor tegnap hívtam és megint kurva nagy titok volt kivel csacsorászott épp, akkor kellett volna falnak basznom a telefonom.
Vagy talán bármelyik újabb és újabb szarjánál az elmúlt 10 évből.
Talán.

Ehhez képest még itt vagyok és én sem értem magam, én sem tudom miért.
Nem tudom hogy a változástól félek-e ennyire, vagy a magánytól, a gyerekek biztonságát féltem-e ennyire vagy magamat az ismeretlentől.
Sosem voltam egyedül.
Nem tudom hogy kell.
Viszont azt már biztosan tudom, hogy egy újabb embert a világ semmi pénzéért sem engedek többet a gyerekeim közé szétzilálni a családomat.

Sosem gondoltam hogy a "táncos lányból" az "elvált, fotós nő" leszek.
Az újrakezdőből a csendben beletörődő.
Aki betakarja a férjét, lekapcsolja a lámpát, majd az ágy másik szélére húzódva bámul bele az éjszakába és azon tűnődik hogy is lehet ilyen nyomorult.
Aki mosolyogva-rajongva szeretés, üvöltve-csapkodva gyűlölés helyett már csak könnyek nélkül sír, szürke és hideg.
Sok mindent nem gondoltam.

Viszont a filmet ajánlom.
Borzalmas, remek, elgondolkodtató.