Igen -tőlem szokatlan módon- szombat délután bekapcsoltam a tv-t.
Pont kezdődött egy film, gondoltam úgy is műveletlen vagyok filmek terén, nagyon keveset láttam a 38 évemhez képest.
Mondanám, hogy olyan semmilyen volt... de mégsem teljesen.
Már menet közben elindított valamit.
A "nagyonmegmondómémek" ütköztek egymással és az élettel, ahogy kavarogtak a gondolataim.

40-50 éves emberek még hova akarnak szerelmesek lenni?
Mindenkinek jár a boldogság.
De ennyi idősen már miért nem elég a gyerekek szeretete, a munkában kiteljesedés, a hobbik élvezete, az állandóság és stabilitás?
Van olyan életkor, amikor már nem vágyik az ember a gyengédségre, a szerelemre?
Vagy amikor már nem illik?
És akkor ott van az, hogy azt az egyetlen napot nem az szépíti meg, hogy csak egy nap volt?
Ha állandósulna a kapcsolat, törvényszerűen kihűlne?
Van olyan hogy nem?
Hogy hosszú távú szerelem és boldogság?
Megéri az az egy nap, a megcsalást hordozni egy életen át?
Vagy csak egy szép emlék marad, ami erőt ad a hétköznapokban?
Esetleg hosszas, keserű vágyódás egy idegen után?
Akivel esetleg ugyanolyan semmilyen lenne pár év után a kapcsolat, mint a házastársa mellet...

Honnan lehet felnőttként tudni mikor döntünk jól?
"Értékesebb dolgozni a házasságért, mint cserélgetni."
"Magadat csapod be a legjobban, ha a boldogtalanságban ragadsz."

Ugye nem csak én nem értek hozzá hogyan kell felelősségteljes felnőtt lenni, bölcs döntésekkel?
Ha megérném, 90 évesen is egy óvodás lenne a testembe zárva...