Várom mikor fogok összeesni.
Nem nem akarok, nem tudok aludni.
Nem tv-zek, vagy kockulok, csak forgolódok a sötétben az ágyban.

Múlt éjjel megint elém villant, mikor ms18lópofi mindig elsőként lájkolta a lányunk képeit, végül ezzel buktatta le "macikáját".
Az az ominózus, teli vigyoros "Uppsz, bocsi!"
Majd, mikor ennek örömére feltörtem a fiókjait és visszaolvastam mennyi, de mennyi undorító gusztustalanságot művelt onnantól, hogy elkezdte húzni az agyam, hogy bútorozzak össze vele, mert én vagyok a "nem kell más" egyetlen...
El sem hiszem mit meg nem ölt akkor bennem, hogy még a kisbaba lányom is képes lettem volna bánatomban magammal vinni a sírba.
És el sem hiszem, hogy amitől eddig magamba zuhantam és kiszállt belőlem minden erő, most olyan elemi dühvel, gyűlölettel és undorral tölt el, hogy szinte erősnek érzem magam tőle.
Segít egyedül lenni.
Segít, hogy elhiggyem; ezt is túlélem, képes vagyok rá, meg tudom csinálni.
Menni fog egyedül.
Sőt, jobb egyedül.
Egyedül a gyerekeim képesek már csak bántani.
Másoknak sérthetetlen vagyok.
Nem érzek, nem engedek közel, nem fáj.
Nem érintek, nem érintenek...