Nem tudom kiedzeni, kiásózni, kilapátolni, kisírni, kiordítani magamból, sem elterelni a figyelmem mennyire fáj, mennyire elkeseredett és reménytelen vagyok!
Sokszor hittem hogy megjavul, persze tudom hogy sosem.
Néha még kérdezném ösztönösen, hogy és ő már megint mióta...?
A válaszok: nem tudom kiről van szó, nem is ismerem, csak egyszer beszéltem vele, törzsutas, stb.
Soha, senkihez nem volt sem hűséges, sem őszinte.
Pszichopata! Beteges kurafi és mániákus hazudozó.
Szeretném elengedni hogy velem is, de nem megy.
Réges régóta szeretném azt mondani, hogy takarodjon az életemből a bús picsába, hogy végre legalább a lelkem meg tudjon gyógyulni, de nem tehetem.
Nap, mint nap szakítja fel a sebeket, amiket okozott és csnál melléjük újakat.
Fizikailag és lelkileg is tönkretett. Kizsigerel, megöl...
"Édes", "Drága", "Gyönyörűm", "Szerelmem" már olyan, mint egy ismerőstől a "Helló!"
Napi szinten hallgatjuk, olvassák tőle.
És még mindig hazudja a csak én, senki más szarjait, már nem tudom hova és miért.
Magát hitegeti még, vagy csak a hazugság megszokottsága?
Szeretném képen köpni érte.
A bájvigyoros seggsimijéért pedig lehányni.
Azt hiszi nem tudom napi szinten hány nőre próbál rá és hánynak jön be?
Sajnos valaha nekem is bejött.
És amennyire akkor szerelmes voltam, mára annyira gyűlölöm!
A képébe vágnám néha, de teljesen felesleges.
A legparányibb szégyen- vagy felelősségérzet sincs benne.
Kár volt otthagynia Ivettet. Két szajha jobb pár volt...
Azt mondjuk még mindig nem értem hogy én mi a szarért kellettem az életébe.
Fiút szülni?

Nem is tudom hogy a szívem, vagy a farkát szeretném jobban kitépni.
Lassan 6 éve tudom milyen és csak egyre jobban fáj ahelyett hogy múlna.
Nap, mint nap új vágás, új seb, újabb adag méreg.
Már nincsenek barátaim. Nincs kivel beszélnem.
Felrobbanok, de kívülről csak az látszik hogy elporladok.
Lassan, fájdalmasan...
Segítség!