Szokás szerint egy pillanat alatt tudok a hegy csúcsáról a szakadékban landolni.
Szokás szerint bedilizek a saját érzéseimtől.

Időnkén úgy érzem ugyanolyan vagyok, mint Q.
Hogy semmit sem változtam kamaszkorom óta.
Ahogy kezdek túl lenni a néhai szerelmen és a csalódásokon, úgy tör elő belőlem az ösztönös én.
Még fáj! De már nem is tudom hogy az fáj hogy Ő tette, vagy hogy Velem.
Lassan semmit sem tudok... de érzem hogy újra pezseg a vérem.

Vadászok.
Gyűlölöm és lenézem magam, de hajtanak a hormonjaim.
A tükörben az egyik szememben tűz, a másikban sötétség és romok.
Az arcom egyik fele sír és elgyötört, a másikra kaján vigyor ül.
Tudok olyan lenni mint ő? Neeem... annál sokkal rosszabb!
Gátlástalanul és lelkiismeret nélkül felfalni, széttépni, elemészteni...
Ment. Menne. De a gyerekeim... Magam állítok falat magam elé.

Zubog bennem az erő és a vágy.
Tombol a vérem és fellángol a testem.
Az agyam a hideg zuhany, a száraz por.

Szerelem...
Hányszor lejátszottam már.
Szabad szerelmesnek lennie egy anyának?
Lehet az ember szerelmes valós érintés nélkül?
Elképzelt ízekkel, illatokkal, sóhajokkal?
Létezik szerelem, vagy mindez illúzió?
Csak a képzelet, a hormonok és a vágyak játszanak egy csúnya játékot velem?

Bátorság vagy botorság?
Merészség vagy őrültség?
Anya vagyok.
Felelősségteljes anya.
Szomorú és átvert anya.
Egy lelke mélyén végtelenül magányos anya.
De az "anya" mindig előbbre való, mint a "nő".

Talán minden mindegy.
Nem akarok bántani senkit,
nem akarok fájdalmat okozni senkinek!
Én boldogtalanságra vagyok ítélve.
Tudom. Érzem...