Sírhatnékom van.
Ott ül az ágy szélén... megőrjít az összes jó értelemben.
Most legszívesebben lebasznék neki egy erős jobbost és bőgve a képébe ordítanám hogy szeretem!
Zihálva nézem. Innen nem látom a szemét, de már jól ismerem.
Ha most elég ügyes, majd hülye leszek, abból nem kék szeműim lesznek...
Basszus, de hülyeségekre gondolok! Én már nem akarok több gyereket!
Mégis kaján vigyorra húzza a szám a gondolat. Tőle, Vele...
Csak pár másodpercig ülök döbbenten, de csak úgy cikáznak a gondolataim.
Nem szabad! Le kellene lépnem. De imádom. Egy Isten!
El akarom venni a józan eszét, ahogy ő az enyémet.
Kihozni belőle az állatot, hogy ne tudja kontrollálni magát!
Játszik velem. Esküszöm, végre emberemre találtam és még félek is tőle!

Négykézláb kúszok felé. Elkezdem puszilgatni és csókolgatni a hátát, a tarkóját, a nyakát.
Kutakodva nézem a szemét, tudatosan kihagyom a csókokból a száját, bár fáj megállnom.
Haladok lefelé... Jobb kezemmel lágyan fogom, bal kezemmel a mellkasánál kicsit hátrébb tolom.
Nyalogatom, puszilgatom, nagyon finoman és lassan mozgatom a szám és a nyelvem fel-alá.
Néha felpillantok rá. Figyelem meddig mehetek, hogy ne játszam el...
De végre megrándul az arcizma, a szuszogása átvált.
Elveszem a szám és előveszem a legördögibb mosolyom.
Félig felhúzott szemöldökkel halkan közlöm "Szia!" majd felállok.
Elkezdem összeszedni a szétdobott cuccaimat, lesz ami lesz.
Megállít, vagy ott tart?
Belül ordít a vágyam: "Játsz velem! Könyörgöm szoríts és gyűrj magad alá!"