Mikor kicsit is meglágyulok, minimum átmegy rajtam egy úthenger...

Ma képes voltam végigbőgni a Titanic-ot, pedig láttam már vagy 20× és egyszer sem hatott meg.
Ma nézegettem az arcát és feltettem magamnak a kérdést: meddig lennél képes szeretni?
Magamból kiindulva sokáig senkit. Legalábbis 5 évnél tovább eddig senki nem húzta érzések terén.
Már nem akarok tönkretenni senkit! Nem akarok pusztítani magam körül.

Ma bekapcsoltam fent a gyerekek gépét. Otthagyta a nagyfiam bejelentkezve a messengerét.
Ki akartam léptetni, de ott virított velem szemben: "én meg addig kivertem rád".
Belegörgettem... aztán elnéztem oldalra az 1001 kislány képére... bár ne tettem volna!
Mindegyik átnevezve "Életem", "Szerelmem", "Édesem", "Cuncikám", és tsaira.
De ismerős. Ahogy az a rengeteg lány, a rengeteg üzenet. Mint mikor először léptem be Q fiókjába.
Felfordult a gyomrom, hányinger és a szédülés próbált leborítani a lábaimról.
Az én fiam. A 14,5 éves gyerekem. Mint Q. Felakasszam magam?
Az anyja vagyok. eülhetek vele sokadszorra beszélni az ilyen dolgokról, de csak azt látja hogy nő vagyok.
Mikor elmondtam Q-nak röhögött rajta. Most vele ültessem le, hogy elmagyarázza neki nem így kellene...?!?

Vajon ha amikor én ennyi idős voltam és lett volna ilyen, mit csináltam volna?
Ugyanezt? Ha Q nem árult volna így el ezer és egyszer a hátam mögött, akkor most én is mosolyognék rajta?
Nem tudom mit csináljak. Hogy csináljam okosan. Hogy neveljem okosan, hogy viszonyuljak ahhoz, ami nem az én világom már.

Az élet szar.
Fel akarom kötni magam hogy ilyenné válik körülöttem minden és mindenki.
A hadkiegen kellett volna maradnom, venni két rotit és sosem menni férjhez, sosem szülni gyerekeket.
Imádom őket, de kezdenek a saját problémáim, életem, érzéseim is túlnőni rajtam, hát még ők...

Lesz itt valaha béke, nyugalom, kiegyensúlyozott család, jó példa, szeretet, őszinteség, tisztelet, bármi pozitív?