Az egyik srác keresi a szemeivel mit bámulok. Másik kettő a padon ülve figyeli hogyan és miért váltottam egy pillanat alatt cserfes kislányból rémült szoborrá. A negyedik pedig mellettem áll és már mindent tud. Szinte megtart úgy támogat.

Belül lereagálom őket, de kifelé már nem megy.
Követem az autót a szemeimmel, képtelen vagyok levenni róla a tekintetem.
Remegek. Reszket minden porcikám.
Egy rohadt kukk sem jön ki a torkomon, mozdulni sem bírok.
Látom Őt!
Látom ahogy kiszáll az autóból és megindul felénk.
Az arca... igazi. Végre! Igazi hangok. Igazi ízek, illatok, mozdulatok...
Gyönyörű!
De jó lenne, ha eldöntené végre a lábam, hogy magam alá rogy, vagy elkezd felé rohanni!

Érzem ahogy gördül le az öröm és fájdalom könnycseppje az arcomon.
Látom ahogy elhomályosodik, elsötétül a kép.
Még az álmaim is pofánvágnak a nyers realitással.
Hiába valódi az érzés, ha csak álmodom...