Érdekes mennyit számít ki van az ember mellett bizonyos helyzetekben.
Nem gondoltam volna, hogy amit úgy megutáltattak velem, hogy már
gyomorgörccsel félni fogok tőle, azt fogom újra várni és élvezni!
Azt hiszem az "óvóbácsim" egy pozitív személy lesz az életemben.
Tudom, nem lényeges, de nem sok ilyen ember van.
Hálás vagyok neki.

* * *

Megint hetek óta alig-alig alszom.
Inkább csak hajnalra bekómálok kicsit, éjjel meg virrasztok.
Pedig próbálom "kiüríteni" a fejem, nem gondolni semmire...
De félálomban csak hallom a gúnyos "Úppsz, bocsiii" röhögését.
Látom az arcát hozzá. Érzem újra ahogy akkor összetörtem.
És sorban jönnek elő az elmúlt 10 év nagyobb törései.
Kalapál a szívem, lüktet az agyam, remegek az idegtől és a tehetetlenségtől,
fojtogat, de sírni már rég nem tudok...
Álmatlan, végigküzdött éjszakák ezrei.
Valamikor csak bemondom az unalmast, persze mindenki mást fog okolni érte,
csak magát nem.
Addig meg hallgathatja szépen picimucikáktól hogy "de jó hogy ő ilyen más, mint a többi"!
Komolyan, sajnálom őket. Valaha ugyanígy elhittem...