Elmentem lefürdeni.
Gondoltam majd jót tesz, ha áztatom magam a forró, habos vízben.
A kádból kilépve a hajszárító felé vettem az irányt.
A tükör mellé van akasztva.
Míg próbáltam a törülközővel leitatni a cseppeket a vizes hajamról, felnéztem.
Egy vadidegen bámult rám vissza a tükörből.
Szeme kékje megszürkülve, mosolya, élettelisége nyomát sem látni.
Fáradt, megkeseredett arc tekintett rám vissza.
Ez nem is én vagyoook!!! Pedig de. :(

Szinte vicces, hogy minden egyes próbálkozásom, reménykedésem kudarcba fulladt.
Minden egyes ilyen alkalomtól magamba zárkóztam, távolabb tolt tőle.
És neki minden egyes ilyen igazolás arra, hogy itthon milyen rossz dolga van, el van hanyagolva és jogosan keresi máshol a "szeretetet".

Szinte vicces, hogy 10 éve ő jelentette be otthon Karácsonyra hogy külön akar költözni...
Hmm. Groteszk lenne most ugyanerre kérni.
Mondanám, hogy ünnepeljen, 10 éve "szabadlábon" van, de nem nagyon hiszem, hogy az előző neje mellett nem végig pont ugyanezt művelte.

Őszintén szólva azt sem hiszem, hogy van még egy ekkora tehetetlen barom, aki 10 évig várta volna, hogy a másik végre felnőjön, megkomolyodjon, ember legyen.
Volt több pont ahol változtak az elgondolásaim.
Volt, mikor már feladtam, hogy a férjem legyen, hogy család legyünk...
...most utoljára azt adtam fel, hogy valaha is újra a barátomnak tudnám tekinteni.
Ennyi hazugság után már sajnos az sem megy.
Pedig úgy még lehetett volna élhető... az egymás mellett élés.
Hogy közösen, cinkosokként legalább megjátsszuk mások előtt a boldog család szart.
De ez már nem fog menni sehogy sem.
Valahogy ennyi átbaszás, megalázás után már nincs az a cuki kisállat, vagy objektív, amivel meg lehetne venni, hogy ne undorodjak mindkettőnktől.