...de úgy tűnik mégsem szeretett volna szeretetben és megbecsülésben élni.

Elgondolkodtató milyen ember lehetett, vagy mennyire szerethetett, ha sohasem merült fel benne, hogy leüljön velem őszintén beszélni.
Hogy semmi szégyenérzet nem volt benne, mikor rajongva, szerelmesen, a nyakába ugrálva vártam haza.
Hogy nem volt rá igénye, hogy mellettem ne folytassa ezt a minden lyukat hajkurászó, nonstop incselkedő életmódot.
Persze azt mondja szeretett. Akkor is ezt mondta.
Meg hogy hűséges volt.
Én meg madárnak születtem...

Őszintén szólva leginkább az igazságtalanságon nem tudok túllépni.
Tudom, engedjem el, meg csak magamat őrlöm, mert ő le sem szarja...
De még a másokkal szembeni igazságtalanságokat sem nagyon viselem el.
Valahogy olyan érzés, hogy minden egyes embernek, akivel találkozunk, hazudunk.
A boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolat látszata.
Jó egy életen át hazugságokban élni?
Képes vagyok én erre?
Megéri bármiért is?

Lehetett volna ez akár jó is...
...de soha olyan boldogtalan, kétségbeesett, megalázott és összetört még nem voltam, mint mellette.
"Én csak boldoggá akarlak tenni!"
Ment volna, de TE nem így döntöttél.