Már rendesen elmúlt éjfél, fáradt vagyok.
Lefekszek aludni, de már előre félek hogy megint nem fogok aludni.
Még talán a jobbik, mikor átvirrasztom az éjszakákat.
De néha elalszom...

Hol látom velük, hol csak a levelei százait olvasom újra és újra.
Nem akarom! Nem akarom többet látni, hallani, tudni sem a hűtlenségeit, sem a leveleit, sem őt!
Minden fáj már. Mintha élve meg lennék nyúzva és a bőröm helyét tűvel, csalánnal csapkodná.

Felriadok. Remegek, mint ha valami rohamom lenne.
Tudatomnál vagyok, de nem uralom a testem.
Fázom, ver a víz, homályosan látok, nem hagy alább a remegés.
Próbálom nyugtatni magam, de még csak egy enyhítő sírás sem tör ki belőlem.
Nem robbanok fel és nem halok bele. Még nem. Lassú méreg.

Kezd szúrni a szívem. Már annyira görcsöl, hogy zsibbad a bal karom.
Fuldoklok.
Mindig elgondolkodom rajta miért is próbálom halkan kapkodni a levegőt,
mikor ő ordítva horkolja épp fel a gyerekeim, míg békésen alszik mellettem.

Nézem a gyilkosom, nézem a gyerekeim, küzdök, mert még feladni is félek.
Végül már hívom mamit, hívom a fiam, hogy segítsenek. Vigyenek el!
De a gondolattól hogy talán ott vannak velem, kicsit megnyugszom.
Végre elkezd patakokban folyni a könnyem, kezd újra jobban verni a szívem.
Lassan újra kapnak oxigént a sejtjeim, alábbhagy a szédülés, a remegés.

Hajnal van. Csipog a telefonja, mindjárt felkel.
Gyorsan visszafekszem, próbálok pihenni.
Elmegy dolgozni, én meg kómaszerűen alszom pár órát mielőtt a kicsik kelnek.

Néha szeretném kirakni az email-jeit, sms-eit, messenger üzeneteit és mindet az üzenőfalára hogy egyszer mások is lássák végre ki is ő, milyen is ő, mennyire "egyetlen gyönyörűm" mindenki!
Egyszer az életben látnák az igazságot, egyszer az életben kiadhatnám magamból, egyszer az életben nem ő csinálna hülyét és roncsot belőlem...