Beszélek a középső fiamhoz, üveges szemmel rám néz, majd elfordul, mintha nem is lennék ott.
Beszélek a nagyfiamhoz, szólongatom többször egymás után előtte állva, mire rám néz, hogy "mi van?".
Megyek az utcán az autóm felé, ráköszönök az udvarban levő szomszédra, semmi reakció.
Ülök a zeneiskola folyosóján, elsétálnak mellettem a tanárok.
2 megáll előttem beszélgetni... 10 perc után: "Jajj, csókolom!"
Közben a lányom is elszalad mellettem... rám néz, vigyorog egyet, majd fut tovább üdvözlés nélkül.
Bejön az exférjem, beszélgetünk pár mondatot a fiúkkal.
Akárhányszor megszólalok, simán belevág mindhárom, mintha nem is hallatszana a hangom.

Egész délután egyetlen vágyam az volt, hogy ott találjam a zeneiskolánál Andrást, Zsoltit, Nikolát...
Igen, nonsense és sosem lesz ilyen, de olyan elveszettnek érzem magam.
Nem sok olyan ember van, akivel még merek barátkozni, akiben még merek bízni, akinek örülnék, ha látnám...
Csak egy barát mellé kucorodni és beszélgetni. Egész éjszakán át, egész napokon át.
Bámulni a semmit, vagy a bármit akár némán... csak lenni valakivel nem magányosan, aki elfogad ilyennek, nem bánt, barát.
Barát. Amim nincs. És igen, nyilván az én hibám.
Ahogy én magam is az vagyok.
Egy hiba.

Rohadtul hiányzik egy ölelés, egy... valami az életemből.
Kicsi vagyok, csóró vagyok, öregszem és már fel sem tűnik senkinek, hogy még létezem.